A videojátékban elszenvedett vereségnek általában nincs valódi következménye. Újratöltjük a mentést, ismét nekifutunk a főellenfélnek, vagy néhány másodpercen belül elindul a következő mérkőzés. Mégis előfordul, hogy egy elhibázott mozdulat, elveszített rangsorolt meccs vagy sokadik sikertelen próbálkozás jóval erősebb dühöt vált ki belőlünk, mint amekkorát a helyzet látszólag indokolna.
Ennek oka, hogy játék közben nem egyszerűen egy karaktert irányítunk. A képernyőn látható eredményt saját döntéseink, reflexeink és tapasztalatunk következményeként éljük meg. Amikor nyerünk, úgy érezzük, jól játszottunk. Amikor pedig sorozatosan elbukunk, könnyen arra jutunk, hogy velünk van a probléma.
A vereség ezért ritkán marad egyszerű felirat a képernyőn. Könnyen személyes élménnyé válik.
Amikor a kudarc az önbizalmunkat találja el
A játékok egyik legerősebb vonzereje, hogy gyors és világos visszajelzést adnak. Ha jól döntünk, továbbjutunk. Ha kiismerjük az ellenfelet, legyőzzük. Ha pontosabban célzunk vagy jobban helyezkedünk, javul az eredményünk.
Ez erős sikerélményt adhat, mert a játékos azt érzi, hogy képes irányítani az eseményeket. A gyakorlásnak látható eredménye van, a fejlődés pedig sokszor rövid időn belül érzékelhető.
Ugyanez azonban visszafelé is működik.
Amikor újra és újra ugyanott bukunk el, a játék nemcsak azt közli, hogy az adott próbálkozás sikertelen volt. Könnyen úgy érezhetjük, hogy nem voltunk elég gyorsak, türelmesek vagy ügyesek.
Ez különösen akkor fájhat, ha korábban tapasztalt játékosként tekintettünk magunkra. Egy nehéz ellenfél vagy gyenge online teljesítmény ilyenkor nem egyszerű akadálynak tűnik, hanem megkérdőjelezi azt, amit a saját képességeinkről gondolunk.
A vereség akkor viselhető el, ha értjük az okát
Nem minden kudarc vált ki ugyanolyan reakciót. Egy nehéz, de következetes játékban az elbukás akár motiváló is lehet. A játékos látja, mit rontott el, és sejti, min kell változtatnia.
Talán túl korán támadott. Nem figyelt az ellenfél mozdulatára. Rosszul osztotta be az erőforrásait, későn tért ki, vagy nem megfelelő felszerelést választott.
Az ilyen kudarc bosszantó lehet, mégsem feltétlenül igazságtalan. A játékos nemcsak azt érzi, hogy veszített, hanem azt is, hogy tanult valamit.
Sokkal nehezebb elfogadni a vereséget, amikor nem világos, mi okozta. Egy kiszámíthatatlan támadás, pontatlan irányítás, következetlen szabályrendszer vagy rosszul elhelyezett ellenőrzőpont nem fejlődésre ösztönöz. Inkább azt az érzést kelti, hogy nincs valódi irányításunk az események felett.
A jól megtervezett nehézség azt mondja: próbáld meg másképp.
A rosszul megtervezett nehézség azt sugallja: próbáld meg újra ugyanazt, és talán ezúttal szerencséd lesz.
Miért játszunk tovább akkor is, amikor már nem élvezzük?
A kitartás sokszor valóban jutalmazó. Egy nehéz akadály leküzdése azért emlékezetes, mert előtte meg kellett dolgoznunk érte.
A probléma ott kezdődik, amikor már nem a kíváncsiság vagy a fejlődés vágya hajt bennünket, hanem az, hogy nem akarjuk vereséggel befejezni.
A játékos ilyenkor már fáradt, ideges, és egyre rosszabb döntéseket hoz. Mégsem áll meg, mert a kilépést feladásnak érezné. A következő próbálkozástól már nem azt várja, hogy élvezetes legyen, hanem azt, hogy eltörölje az előző kudarcot.
Ez különösen gyakori online játékokban. Egy elveszített mérkőzés után sokan azonnal elindítják a következőt, mert vissza akarják szerezni az elveszített rangpontokat. A feszültség azonban rontja a figyelmet, kapkodóbbá teszi a döntéseket, és növeli az újabb vereség esélyét.
Így alakulhat ki az a sorozat, amelynek végén a játékos már nem szórakozik, mégis képtelen abbahagyni.
A rossz döntések és az érzelmi állapot kapcsolatáról korábban a Miért döntünk rosszul játék közben? című cikkünkben is írtunk.
Az online vereséget mások is látják
Egy egyjátékos kampányban senki nem tudja, hányszor töltöttük vissza ugyanazt a mentést. Nem kell magyarázkodnunk, ha segítséget keresünk, megváltoztatjuk a felszerelésünket, vagy hosszú ideig próbálkozunk ugyanazzal a szakasszal.
Az online játékban viszont a hibáink nyilvánossá válnak.
Egy rosszul időzített támadás, kihagyott helyzet vagy hibás döntés az egész csapat eredményét befolyásolhatja. A játékos ilyenkor nemcsak attól tarthat, hogy elveszíti a meccset, hanem attól is, hogy mások ügyetlennek vagy tapasztalatlannak tartják.
A rangsorolt rendszerek ezt tovább erősíthetik. A rangjelvény eredetileg arra szolgál, hogy hasonló tudású játékosokat párosítson egymással. Sokak számára azonban idővel a saját teljesítményük végleges értékelésévé válik.
A rang növekedése erősítheti az önbizalmat. A visszaesés pedig úgy hathat, mintha a játék hivatalosan is kimondaná, hogy rosszabbak lettünk.
Pedig egy mérkőzés eredménye rengeteg tényezőtől függhet. Számít a csapat összetétele, az ellenfelek tudása, az aktuális forma, a fáradtság és néha a szerencse is. A rang mégis egyetlen számmal vagy jelvénnyel próbál összefoglalni egy összetett teljesítményt.
Minél inkább azonosulunk ezzel az értékeléssel, annál nehezebb tárgyilagosan tekinteni egy vereségre.
A magasabb nehézség önmagában nem teljesítmény
Sokan nem azért ragaszkodnak a nehezebb fokozathoz, mert valóban élvezik, hanem mert kellemetlen lenne lejjebb venni. A beállítás megváltoztatását saját maguk előtt is kudarcként élhetik meg.
A játékosközösségekben ma is jelen van az az elképzelés, hogy az „igazi” gamer legalább normál, de inkább nehéz fokozaton játszik. Ez az elvárás azonban figyelmen kívül hagyja, hogy a nehézségi szintek között nincs egységes mérce.
Az egyik játék Hard módja tudatosabb ellenfélviselkedést és szűkösebb erőforrásokat jelent. Egy másik csak megnöveli az ellenfelek életerejét, miközben azok nagyobb sebzést okoznak. Ugyanaz a megnevezés teljesen eltérő élményt takarhat.
A magasabb nehézség ezért önmagában nem bizonyít semmit. Csak akkor ad hozzá valamit a játékhoz, ha érdekesebb döntésekre, pontosabb játékra vagy tudatosabb felkészülésre ösztönöz.
Ha kizárólag hosszabbá és fárasztóbbá teszi ugyanazokat a harcokat, a nehezebb beállítás nem feltétlenül teszi jobbá az élményt.
A könnyebb fokozat körüli közösségi megítélésről a Miért ciki könnyű fokozaton játszani? című elemzésünkben írtunk részletesebben.
Miért hagyunk félbe egy játékot egyetlen akadály miatt?
Előfordulhat, hogy valaki tíz vagy húsz órát tölt egy játékkal, majd egyetlen főellenfélnél vagy küldetésnél végleg abbahagyja.
A játékos eleinte türelmesen próbálkozik. Később azonban azt érzi, hogy nem halad, miközben minden újabb kísérlet ugyanazzal az eredménnyel végződik. A korábbi sikerélmény fokozatosan eltűnik, helyét pedig átveszi a feszültség.
Egy idő után már maga a játék elindítása is kellemetlen érzést kelthet. A játékos nem a történet folytatására vagy a világ felfedezésére gondol, hanem arra az akadályra, amely előzőleg is megállította.
Ezen a ponton a félbehagyás nem feltétlenül lustaság vagy türelmetlenség. A játék egyszerűen nem mutat többé reális esélyt a sikerre.
Ha a játékos nem érzi, hogy közelebb kerül a megoldáshoz, a kudarc már nem tanít. Csak ismétlődik.
Régen könnyebben elfogadtuk a kudarcot?
A régi videojátékok között sok olyan alkotás volt, amely ritka mentési lehetőségekkel, korlátozott számú élettel és szigorú újrakezdéssel büntette a hibákat. A játékosok gyakran ugyanazokat a pályákat játszották újra, mire elég tapasztalatot szereztek a továbblépéshez.
Ez nem jelenti azt, hogy régen minden játék jobb vagy igazságosabb volt. A magas nehézség néha a rövid tartalom meghosszabbítását szolgálta, máskor az árkádtermekből örökölt szemlélet alakította.
A különbség inkább az elvárásokban rejlett.
A játékos eleve arra számított, hogy gyakran elbukik. A vereség nem váratlan törésnek, hanem a tanulási folyamat természetes részének számított.
Sok modern játék gyakori mentésekkel, részletes útmutatással és folyamatos haladásérzettel szoktat bennünket ahhoz, hogy ritkán akadunk el hosszabb időre. Amikor egy ilyen játék hirtelen komoly akadályt állít elénk, a kudarc sokkal élesebb váltásnak érződhet.
A régi játékok nehézségéről a Miért voltak nehezebbek a régi videojátékok? című cikkünkben írtunk részletesebben.
A túl könnyű játék sem feltétlenül jobb
A kudarc elkerülése elsőre vonzó megoldásnak tűnhet. Ha azonban egy játék semmilyen figyelmet, alkalmazkodást vagy tanulást nem követel, gyorsan érdektelenné válhat.
A kihívás azért fontos, mert értéket ad a sikernek. Egy ellenfél legyőzése akkor válik emlékezetessé, ha előtte valódi akadályt jelentett. Egy nehéz szakasz teljesítése azért ad elégedettséget, mert tudjuk, hogy fejlődtünk hozzá.
Az ideális nehézség nem az, amelyen soha nem veszítünk. Inkább az, amelyen a kudarc érthető marad, a fejlődés pedig elérhetőnek tűnik.
Ha minden próbálkozás során felismerünk valami újat, a vereség fenntarthatja a motivációt. Amikor azonban nem látjuk, mit csinálhatnánk másképp, a kudarc könnyen személyes alkalmatlanságnak tűnhet.
Nem az a jó játékos, aki soha nem veszít
A videojátékok biztonságos környezetet teremtenek a hibázáshoz. Lehetőséget adnak arra, hogy következmények nélkül próbáljunk ki új megoldásokat, rossz döntéseket hozzunk, majd ismét nekifussunk ugyanannak a helyzetnek.
Mégis hajlamosak vagyunk úgy kezelni egy vereséget, mintha végleges ítélet lenne a képességeinkről.
Pedig a jó játékost nem az különbözteti meg a rossztól, hogy soha nem bukik el. Sokkal inkább az, hogy képes felismerni a hibát, alkalmazkodni a helyzethez, és szükség esetén megállni.
A nehézség csökkentése nem szégyen. Egy útmutató vagy tanács keresése sem az. A játék félretétele pedig nem mindig feladás.
Sokszor éppen az a legjobb döntés, ha felismerjük, hogy a következő próbálkozást már nem a kíváncsiság vagy a fejlődés vágya hajtaná, hanem pusztán az, hogy nem akarunk vereséggel kiszállni.
A videojátékban elszenvedett kudarc azért fájhat ennyire, mert könnyen összekeverjük a pillanatnyi teljesítményünket a saját értékünkkel. A képernyő azonban nem azt mondja meg, milyen játékosok vagyunk. Csak azt mutatja meg, hogy abban az adott helyzetben a választott megoldás nem működött.
Ez nem ítélet, hanem lehetőség arra, hogy másképp próbáljuk meg.
About the Author
