Könnyű fokozaton játszani elvileg csak személyes döntés. Mégis sokan úgy kezelik, mintha bizonyítvány lenne arról, ki mennyire ügyes, kitartó vagy „igazi gamer”. Aki a legmagasabb nehézséget választja, gyakran büszkén beszél róla. Aki viszont Easy módra vált, néha inkább elhallgatja, nehogy magyarázkodnia kelljen.
Pedig egy egyjátékos kampányban többnyire nem versenyzünk senkivel. Nem ranglistára hajtunk, nem rontjuk el mások eredményét, mégis kialakult az az érzés, hogy a könnyebb fokozat választása valamilyen kudarc.
Mikor lett egy egyszerű menüpontból játékosi identitás?
A nehézségi menü nem ranglista
A könnyű, normál és nehéz fokozatot sokan ösztönösen sorrendként értelmezik. Mintha az Easy a kezdőknek fenntartott lehetőség lenne, a legmagasabb nehézség pedig annak bizonyítéka, hogy valaki tapasztalt játékos.
Ezek a beállítások azonban elsősorban eltérő élményeket kínálnak.
Van, aki a történet miatt ül le játszani. Más a harcrendszer minden részletét szeretné kiismerni. Olyan játékos is akad, aki munka után mindössze egy órát tud a gép előtt tölteni, és nem szeretné ezt az időt ugyanannak az ellenfélnek a huszadik próbálkozására fordítani.
Egyik hozzáállás sem értékesebb a másiknál. Más élethelyzet, más türelem és más elvárás áll mögöttük.
A gond akkor kezdődik, amikor már nem azt a fokozatot választjuk, amelyiken jól érezzük magunkat, hanem azt, amelyiket mások szerint választanunk kellene.
Régen is számított a teljesítmény, csak kevésbé volt látható
Nem a közösségi média találta fel a játékosi büszkeséget. Az arcade gépek pontlistái, a korlátozott számú életek, a nehéz pályák és a baráti körben terjedő eredmények már évtizedekkel ezelőtt is versengést teremtettek.
Ma viszont szinte minden teljesítmény nyilvánossá tehető.
Videók, streamek, achievementek, trófeák, speedrunok és különféle kihívások mutatják meg, mire képesek a legelszántabb játékosok. Naponta láthatunk olyan felvételeket, amelyeken valaki sérülés nélkül győz le egy főellenfelet, rekordidő alatt visz végig egy kampányt, vagy saját szabályokkal tesz még nehezebbé egy eleve kemény játékot.
Ezek valóban figyelemre méltó teljesítmények. A baj ott kezdődik, amikor a kivételes eredményeket átlagos elvárásként kezeljük.
Attól, hogy valaki több száz órát töltött egy játék mechanikáinak elsajátításával, még nem várható el ugyanez attól, aki hetente kétszer tud leülni játszani.
Miért mérjük magunkat másokhoz?
Az emberek természetesen figyelik, hogyan teljesítenek mások. Egy ügyesebb játékos megfigyelése segíthet fejlődni, új módszereket taníthat, és megmutathatja, mennyi lehetőség rejtőzik egy játék rendszerében.
Az összehasonlítás mégis könnyen félrevezetővé válik.
Az interneten ritkán az átlagos játékost látjuk. Többnyire azok kerülnek elénk, akiknek a teljesítménye elég különleges ahhoz, hogy videó készüljön róla. Ha folyamatosan hozzájuk mérjük magunkat, könnyen kevésnek érezhetjük a saját eredményeinket.
Ilyenkor a játék már nem belső örömforrásként működik, hanem külső visszaigazolás eszközévé válik. Nem azt választjuk, ami nekünk jobb élményt ad, hanem azt, ami kívülről jobban mutat.
Hasonló teljesítési kényszer a játék közben meghozott rossz döntéseinket is befolyásolhatja. Ha mindenáron bizonyítani akarunk, könnyen olyan célokat követünk, amelyek már nem teszik élvezetesebbé a játékot.
Amikor a „git gud” már nem tanács, hanem lekezelés
A nehéz játékok közösségeiben gyakran elhangzik a „git gud”, vagyis nagyjából az, hogy panaszkodás helyett tanuljuk meg rendesen a játékot.
Ennek van jogos oldala. Sok nehéz cím valóban megköveteli, hogy figyeljük meg az ellenfelek mozgását, ismerjük fel a támadási mintákat, és ne ismételjük újra ugyanazokat a hibákat. Egy komoly főellenfél legyőzésének örömét éppen az adhatja, hogy korábban többször elbuktunk ellene.
A kifejezés azonban könnyen válik üres lekezeléssé. Ilyenkor már nem segítséget jelent, hanem azt üzeni, hogy aki nem ugyanazt a fajta kihívást keresi, az kevesebbet ér játékosként.
Egy idő után a nehéz végigjátszás már nemcsak teljesítmény, hanem belépőjegy lesz egy szűkebb játékosi körbe. Egyesek emiatt fenyegetésként élik meg, ha mások könnyebb beállításokkal is átélhetik ugyanazt a történetet vagy világot.
Pedig attól, hogy valaki másképp játszik, a mi teljesítményünk semmivel sem lesz kisebb.
Nem ugyanaz a könnyítés és az akadálymentesítés
A vita egyik leggyakoribb hibája, hogy minden segítséget egyszerű könnyítésnek nevezünk.
A modern játékokban egyre több olyan beállítás jelenik meg, amely nem általánosan csökkenti a kihívást, hanem egy konkrét akadályt tesz kezelhetőbbé. Ilyen lehet az irányítás módosítása, a feliratok részletes beállítása, a navigációs segítség, a hangjelzések vizuális megjelenítése vagy bizonyos gyors mozdulatok kiváltása.
A The Last of Us Part II, a God of War Ragnarök, a Control és a Celeste eltérő módon közelítette meg ezt a kérdést. Közös bennük, hogy a játékos több beállítást igazíthat a saját igényeihez, miközben az eredeti élmény továbbra is elérhető marad azoknak, akik minden segítség nélkül szeretnének játszani.
Ezek a lehetőségek nem vesznek el semmit attól, aki a hagyományos szabályok szerint teljesíti a játékot. Egyszerűen több ember számára teszik hozzáférhetővé ugyanazt az élményt.
A könnyű fokozat nem minden játékban ugyanaz
Az Easy mód megítélését az is nehezíti, hogy a játékok egészen eltérően kezelik a nehézséget.
Van, ahol csak az ellenfelek életereje és sebzése változik. Ilyenkor a magasabb fokozat nem feltétlenül kíván jobb döntéseket, csupán hosszabb harcokat és kevesebb hibalehetőséget eredményez.
Más játékokban az ellenfelek agresszívebbé válnak, több képességet használnak, jobban reagálnak a játékos mozgására, vagy szűkösebbek lesznek az erőforrások. Ezekben az esetekben a nehézségi szint valóban megváltoztathatja a teljes taktikai élményt.
Nem attól lesz jobb egy nehézségi rendszer, hogy több hibát büntet, hanem attól, hogy többet kér a játékostól.
Egy rosszul kiegyensúlyozott magas nehézség nem feltétlenül mélyebb. Előfordulhat, hogy egyszerűen több időt kér ugyanannak a feladatnak az ismétlésére.
Ugyanígy a könnyű fokozat sem mindig jelenti azt, hogy a játék automatikusan végigvezeti a játékost. Gyakran csak több hibát enged meg, miközben a pályák, a feladatok és az alapvető mechanikák változatlanok maradnak.
A kihívás lehet az alkotói szándék része
A másik oldal érveit sem érdemes félresöpörni.
Vannak játékok, amelyekben a nehézség nem külön opció, hanem a teljes élmény egyik alapja. A veszélyérzet, a bizonytalanság, a kudarc és az abból megszerzett tudás szorosan kapcsolódhat a világhoz, a történethez vagy a játékmenet ritmusához.
Ha minden akadály egyetlen mozdulattal kikapcsolható lenne, az ilyen játékok valóban elveszíthetnének valamit a karakterükből. Egy túl könnyű harc nem biztos, hogy ugyanazt a kiszolgáltatottságot adná át, és a győzelem sem jelentene akkora felszabadulást.
Más azonban elfogadni, hogy egy fejlesztő tudatosan egyetlen nehézségi élményt tervezett, és megint más megszégyeníteni valakit azért, mert egy több fokozatot kínáló játékban használja a fejlesztők által beépített könnyebb lehetőséget.
Az első tervezői döntés. A második közösségi lekezelés.
Nem minden kudarc fejleszt
Gyakran hallani, hogy a kudarc szükséges a fejlődéshez. Ez addig igaz, amíg a játékos érti, mit rontott el, és a következő próbálkozás során alkalmazni tudja a tanulságot.
Ha egyetlen hiba miatt hosszú perceket veszítünk, ha nem világos, mit kellett volna másképp csinálni, vagy ha a rendszer következetlenül büntet, a próbálkozás könnyen értelmetlen ismétléssé válhat.
Van, akit a huszadik kísérlet még jobban ösztönöz. Más addigra már csak túl akar lenni az egészen. Ez nem feltétlenül ügyességbeli különbség. Sokszor egyszerűen más a frusztrációs küszöb, és más élményt keresünk.
Sokan ismerik azt a pillanatot, amikor hosszú próbálkozás után megnyitják a beállításokat, néhány másodpercig nézik a nehézségi opciót, majd eggyel lejjebb állítják. A megkönnyebbülés mellé mégis társulhat némi szégyenérzet, mintha nem egy menüpontot változtattak volna meg, hanem feladtak volna valamit.
Pedig az ok gyakran teljesen hétköznapi. Valaki szeretné befejezni a történetet. Kevés ideje maradt a játékra. Elfáradt egy hosszú nap után. Fáj a keze. Vagy egyszerűen rájött, hogy az adott harcrendszer nem ad neki akkora örömet, hogy újabb órákat áldozzon rá.
Ezek nem kifogások, csak annak felismerései, hogy a szabadidőnk véges.
A modern gaming stresszről szóló cikkünkben is hasonló jelenséget vizsgáltunk: a játék akkor kezd fárasztó kötelességgé válni, amikor már nem a saját kíváncsiságunk vagy örömünk hajt, hanem a teljesítési kényszer.
A magasabb fokozat nem bizonyít mindent
A „jobb játékos” nehezen meghatározható fogalom.
Jobb az, akinek gyorsabb a reakcióideje? Aki türelmesebben figyeli az ellenfelek mozgását? Aki jobban gazdálkodik az erőforrásokkal? Aki gyorsabban átlát egy összetett stratégiai rendszert? Vagy aki képes ugyanannak a főellenfélnek újra és újra nekimenni?
Egy játékos lehet kiváló egy taktikai lövöldében, miközben kevésbé ügyes egy gyors közelharcra épülő akciójátékban. Más órákig képes finomítani egy autó beállításait, de nem élvezi az időzítésre épülő harcrendszereket.
A videojátékok különböző készségeket igényelnek. Egyetlen nehézségi fokozat nem képes megmérni valakinek az általános játékosi tudását.
Az is előfordulhat, hogy valaki könnyű fokozaton alaposabban fedezi fel a világot, több mellékküldetést teljesít, és jobban figyel a történetre, mint az, aki a legmagasabb nehézségen minden erejét a túlélésre fordítja.
Ugyanaz a játék két teljesen eltérő élményt adhat, és egyik sem kevésbé érvényes.
A játékélmény nem erkölcsi teljesítmény
A nehézségi szintekről szóló vita gyakran indokolatlanul erkölcsi kérdéssé válik. Olyan szavakat használunk, mint a becsületes, valódi, megérdemelt vagy helyes végigjátszás.
Ezeknek lehet értelmük egy versenyben, egy ranglistán vagy egy közösen elfogadott kihívásban. Egy saját tempóban játszott egyjátékos kampány azonban nem ilyen.
Nem leszünk jobb emberek attól, hogy egy ellenfél több sebzést okozott. És nem leszünk kevesebbek attól, hogy egy nehéz szakasznál segítséget használtunk.
A játékok pszichológiai hatásairól szóló elemzésünk egyik fontos tanulsága is az, hogy ugyanazt a kihívást másként éljük meg attól függően, milyen céllal ülünk le játszani. Egészen más érzés saját kíváncsiságból vállalni egy kemény küzdelmet, mint azért, mert mások elvárásának próbálunk megfelelni.
Könnyű fokozaton játszani nem kudarc
Semmi baj nincs azzal, ha valaki a legnehezebb fokozatot választja. A magas kihívás tanulásra ösztönözhet, intenzívebbé teheti a harcokat, és olyan sikerélményt adhat, amelyet könnyebb beállítások mellett nem kapna meg.
A valódi kérdés az, miért választjuk.
Azért, mert élvezzük a tanulást, az újrapróbálkozást és a fokozatos fejlődést? Akkor valószínűleg megtaláltuk a nekünk való beállítást.
Vagy azért, mert kellemetlen lenne bevallani, hogy normál vagy könnyű fokozaton jobban szórakoznánk? Ebben az esetben már nem a saját élményünk alapján döntünk, hanem mások elképzelt véleményét követjük.
Van, amikor harcot akarunk. Máskor történetet. Néha fejlődni szeretnénk, máskor csak leülni egy hosszú nap végén, és néhány órára elmerülni egy másik világban.
A nehézségi menü nem ranglista. Nem mutatja meg, mennyit érünk játékosként. Mindössze azt dönti el, milyen élményt kérünk a következő néhány órára.
A játék végén pedig nem az számít, melyik sort választottuk ki a menüben, hanem az, hogy megérte-e leülni elé.
About the Author
