Néhány éve még hatalmas ugrásnak számított, amikor a Windows és a játékok átkerültek a kerregő merevlemezről egy SATA SSD-re. Eltűnt a percekig tartó indítás, gyorsabban nyíltak meg a programok, a töltőképernyők pedig végre nem adtak időt egy kisebb ebéd elkészítésére.
Most egy 3500 MB/s körüli NVMe meghajtóra is hajlamosak vagyunk úgy nézni, mintha már fél lábbal az elektronikai hulladékban lenne. A PCIe 4.0-s SSD-k 7000 MB/s körüli értékeket ígérnek, a PCIe 5.0 csúcsmodelljei pedig ennek majdnem a dupláját. A számok alapján egyértelműnek tűnik, hogy az újabb meghajtónak játék közben is látványosan gyorsabbnak kell lennie.
Csak éppen ez az a fejlesztés, amelynél a mérőprogram gyakran sokkal izgatottabb, mint a játékos.
Egy nagy fájl másolásakor tényleg előjöhet az új SSD ereje. Ugyanez videós munkánál, tömörítésnél vagy más, hosszabb ideig tartó adatmozgatásnál is látványos lehet. A játékok betöltése azonban nem egyetlen hatalmas állomány egyszerű átpakolásából áll. A motor kisebb fájlokat keres meg, tömörített adatokat bont ki, textúrákat rendez, közben dolgozik a processzor és a memória is. Hiába képes az SSD még nagyobb tempóra, ha a folyamat következő szereplője éppen nem tud lépést tartani vele.
Ezért nem feleződik meg automatikusan a töltési idő attól, hogy a meghajtó szekvenciális olvasási sebessége megduplázódott. Egyik játékban nyerünk néhány másodpercet, máshol alig lehet észrevenni a különbséget. Egy régebbi motor pedig ugyanúgy a saját, évekkel korábban megírt módszereivel kérheti be az adatokat, bármilyen modern SSD kerüljön is alá.
Merevlemezről vagy lassabb SATA SSD-ről NVMe-re váltva még lehet igazi „na végre” érzés. PCIe 3.0-ról 4.0-ra költözve ez már jóval visszafogottabb, 4.0-ról 5.0-ra pedig könnyen előfordul, hogy a gép papíron óriásit fejlődik, mi pedig ugyanannyi idő után nyomjuk meg a Continue gombot.
Az 1 TB előbb fogy el, mint hinnénk
Az SSD-k közötti választás nálam ott válik igazán érdekessé, amikor ugyanannyi pénzért egy 1 TB-os PCIe 5.0-s és egy 2 TB-os PCIe 4.0-s modell kerül egymás mellé. Az első gyorsabb. A második viszont olyan előnyt ad, amelyet nem kell külön tesztprogrammal előcsalogatni.
Felkerül a Windows, néhány megszokott program, két-három nagyobb játék, és az 1 TB-os meghajtó már nem is tűnik annyira nagynak. Egyetlen modern cím elfoglalhat 100–150 GB-ot, a frissítések pedig gyakran további szabad helyet kérnek. A Call of Duty, a Microsoft Flight Simulator vagy egy alaposan szétmodolt játék különösebb erőlködés nélkül képes megenni a tárhely komoly részét.
Korábban külön is megnéztük, miért ilyen nagyok a modern játékok, és jelenleg semmi nem utal arra, hogy a fejlesztők hirtelen visszaszoknának a 30–40 GB-os telepítésekre. Az 1 TB továbbra is használható, csak hamar eljön az a pont, amikor egy új játék előtt le kell szedni valami mást. Aztán két hét múlva természetesen pont ahhoz támad kedvünk, amit töröltünk.
Egy nagyobb PCIe 4.0-s SSD ezt a hétköznapi nyűgöt oldja meg. Nem mutat kétszer akkora számot minden tesztben, viszont kevesebbet kell pakolászni, újratelepíteni és újra letölteni. Játékos gépben ez sokszor többet ér, mint néhány másodperc egy töltőképernyőn.
Az sem igaz, hogy az SSD a játék elindítása után hátradől és szabadságra megy. A nyílt világú címek menet közben is folyamatosan tölthetnek textúrákat, modelleket, hangokat és új területeket. Túl lassú háttértárnál ebből lehet későn megjelenő részlet vagy rövid megtorpanás. Egy normális NVMe meghajtónál azonban már ritkán ez lesz az első probléma, amibe beleütközünk.
Egy jól működő PCIe 3.0-s SSD emiatt nem vált használhatatlanná csak azért, mert megjelent két újabb generáció. Ha elég nagy, jó állapotban van, és a játékok rendesen futnak róla, pusztán a magasabb adatlapért nem cserélném le. Új gépnél viszont már PCIe 4.0-t választanék, hacsak a régebbi modell nem kerül feltűnően kevesebbe.
A PCIe 5.0 jó, csak nem feltétlenül nekünk
A PCIe 5.0-s meghajtókkal nincs alapvető probléma. Nagy fájlok mozgatásánál, videós munkánál vagy olyan feladatokban, amelyek hosszabb ideig terhelik az SSD-t, tényleg megmutathatják, miért kerülnek többe. A csúcsmodellek között viszont akad olyan, amely komolyabb hűtést kér, és a magasabb tempó mellé nagyobb fogyasztás, illetve hőtermelés is társulhat.
Ez még rendben van egy munkaállomásban, ahol naponta kihasználjuk. Egy átlagos gamer gépben már nehezebb megindokolni, miért fizetünk többet egy olyan sebességért, amelynek jó részét csak benchmarkban látjuk.
A DirectStorage valamennyit változtathat ezen, mert a támogatott játékok hatékonyabban kérhetik be az adatokat az NVMe meghajtóról, és kevesebb munkát hagyhatnak a processzorra. Attól azonban még nem gyorsul fel automatikusan az egész Steam-könyvtár, hogy egy PCIe 5.0-s SSD kerül a gépbe. A játéknak is megfelelően kell használnia a technológiát, a régebbi címek pedig ugyanazzal az adatkezeléssel futnak tovább, amellyel eredetileg elkészültek.
Hosszabb távon ez fontos irány lehet. A részletesebb világokban egyre több adatot kell mozgatni, és egy jól megírt rendszer valóban csökkentheti a töltéseket vagy a menet közbeni adatbetöltés zavaró nyomait. Csak emiatt viszont nem dobnám ki a jól működő PCIe 3.0-s vagy 4.0-s meghajtót.
Új gamer gépbe nálam PCIe 4.0 kerülne, lehetőleg 2 TB-os kapacitással. Nem a legolcsóbb névtelen modell, de nem is az a csúcsdarab, amelynél főleg a rekordsebességet fizetjük ki. Egy kiegyensúlyozott konfigurációban sokkal többet számít, hogy maradjon pénz a valóban fontos részekre. Ugyanezért a videokártya kiválasztásánál sem érdemes egyetlen látványos specifikáció után rohanni.
Ha előttem lenne ugyanannyiért egy 1 TB-os PCIe 5.0-s és egy megbízható 2 TB-os PCIe 4.0-s SSD, a 2 TB-osat vinném. A különbséget nem egy grafikonon nézném, hanem akkor érezném, amikor a következő nagy játék telepítése előtt semmit sem kell letörölnöm.
About the Author
