Az ember este leül egy kicsit játszani. Nem hajnalig, csak néhány küldetésre, pár meccsre vagy arra, hogy végre folytassa azt a történetet, amelyet napok óta félbehagyott. Aztán ránéz az órára, és már három óra eltelt.
Ilyenkor sokunk fejében rögtön megszólal ugyanaz a kellemetlen mondat: ennyi idő alatt valami hasznosabbat is csinálhattam volna.
Érdekes, hogy ugyanez az érzés jóval ritkábban jelenik meg akkor, amikor ugyanennyi időt töltünk a telefonunkkal. Nem úgy kezdjük, hogy most három órán át rövid videókat és bejegyzéseket nézünk. Csak ellenőrizni akarunk egy üzenetet, aztán húsz perc múlva már olyan tartalmat nézünk, amelyre nem is kerestünk rá.
Később újra elővesszük a készüléket. Aztán még egyszer. A nap végére ugyanúgy eltűnik több óra, mégsem mindig érezzük úgy, hogy elpazaroltuk.
Az idő ugyanannyi. A fejünkben mégsem ugyanaz történik.
A játékot még mindig kiérdemelt jutalomnak látjuk
A videojáték ma már hétköznapi szórakozás, mégis sokan úgy érzik, hogy a ráfordított időt meg kell indokolni.
Egy film után ritkán kérdezik meg tőlünk, hogy nem kellett volna-e valami komolyabbat csinálnunk. Három sorozatepizód is elfogadott esti program. Ha viszont azt mondjuk, hogy egész este játszottunk, könnyen úgy hangzik, mintha magyarázattal tartoznánk.
Mit játszottunk? Miért ennyi ideig? Nem volt jobb dolgunk?
Sokan már gyerekként megtanultuk, hogy először jön a tanulás, a házimunka és minden más kötelesség. A játék csak utána következhetett. Jutalom volt, amelyet ki kellett érdemelni. Ha túl sokáig tartott, már nem kikapcsolódásnak, hanem lustaságnak nevezték.
Felnőttként lehet, hogy senki nem áll mögöttünk, mégis magunkkal visszük ezt a gondolatot. Sokszor már nem más mondja, hogy elvesztegettük az időnket. Mi mondjuk ezt saját magunknak.
A telefon apró darabokban viszi el ugyanazt az időt
A játék általában tudatos döntés. Bekapcsoljuk a gépet vagy a konzolt, kiválasztjuk, mivel szeretnénk játszani, majd leülünk elé. Érezzük, hogy most időt különítettünk el valamire.
A telefonozás ezzel szemben belesimul a napba.
Öt perc reggel. Tíz perc ebéd közben. Néhány rövid videó utazás alatt. Még egy kis görgetés lefekvés előtt. Egyik alkalom sem tűnik soknak, de összeadva könnyen több órává válnak.
A játékból kilépve rögtön látjuk, mennyi idő telt el. A mobilhasználatnak viszont nincs világos kezdete és vége. Apró részekre bontja ugyanazt az időt, ezért kevésbé tűnik komoly döntésnek.
Három óra játék egyetlen nagy időtömbnek látszik. Húsz különálló telefonozás szinte észrevétlen marad.
Mit viszünk magunkkal abból a három órából?
Sokan csak azt tartják értékesnek, aminek látható eredménye van. A munka végén elkészül valami. Edzés után érezzük a fáradtságot. Takarítás után rend marad.
A játék végén gyakran csak egy élményt tudunk felmutatni.
Talán éppen ezért olyan könnyű haszontalannak nevezni.
Pedig egy jó este után maradhat bennünk egy történet, egy nehéz döntés vagy egy közös emlék. Lehet, hogy másnap már nem emlékszünk minden meccsre, de arra igen, amikor egy barátunkkal fél órán keresztül nevettünk egy teljesen elrontott körön.
Ez nem termel pénzt, nem kerül bele az önéletrajzunkba, és senki nem fog megdicsérni érte. Mégis adott valamit.
Egy hosszú nap után néha nem újabb teljesítményre van szükségünk. Hanem arra, hogy egy ideig senki ne várjon tőlünk semmit.
A pihenésnek nem kell bizonyítania, hogy hasznos volt.
Nem minden játék tölt fel, és nem minden telefonozás üres
Nem az eszköz dönti el, hogy értékesen telt-e a szabadidőnk.
A telefonunkon beszélhetünk valakivel, tanulhatunk vagy találhatunk valamit, ami valóban érdekel bennünket. Egy játékot pedig elindíthatunk puszta megszokásból is, miközben valójában már nincs hozzá kedvünk.
Három óra után inkább az számít, hogy feltöltődtünk-e, vagy csak még fáradtabbak lettünk.
Egy jó játék után másnap is eszünkbe juthat egy jelenet. A céltalan görgetés után viszont gyakran alig tudjuk felidézni, mit néztünk az előző órában.
Persze a játékokkal is megtörténhet ugyanez. Néha csak azért folytatunk valamit, mert drága volt, mert mindenki dicséri, vagy mert úgy érezzük, már illene végigvinnünk. A Nightgamer korábban azt is körüljárta, miért nem élvezzük néha a videojátékokat, még akkor sem, amikor lenne időnk játszani.
Ilyenkor már nem a kikapcsolódást választjuk. Csak automatikusan kitöltjük valamivel az estét.
Már a szabadidőnkből is feladatlistát készítünk
Ma már nemcsak a munkában próbálunk hatékonyak lenni. A pihenésünket is tökéletesen akarjuk kihasználni.
Meg kell nézni az év legjobb sorozatát. Végig kell játszani a legfontosabb címeket. El kell olvasni azokat a könyveket, amelyekről mindenki beszél. Közben sportolni, tanulni és fejlődni is kellene.
Egy idő után a kikapcsolódás is újabb feladattá válik, amelyben lemaradásban vagyunk.
Leülünk egy játék elé, amelyhez nincs kedvünk, mert régóta ott áll a könyvtárunkban. Nem élvezzük, mégis folytatjuk, mert kár lenne félbehagyni. Hasonló érzés állhat amögött is, hogy miért unjuk meg gyorsan a játékokat, pedig korábban órákra el tudtunk merülni bennük.
Lehet, hogy nem mindig a játékok lettek rosszabbak. Néha mi felejtettük el, hogyan kell bűntudat nélkül pihenni.
Amikor a kikapcsolódás már mástól veszi el az időt
A játék akkor válik problémává, amikor rendszeresen az alvás, a munka, a tanulás vagy a kapcsolataink helyére kerül.
De ugyanez igaz a közösségi médiára, a sorozatokra és minden más időtöltésre is.
Mégis a játékot bélyegezzük hamarabb túlzásnak. Három óra után könnyen kimondjuk, hogy elszaladt velünk az idő. Ugyanennyi szétszórt görgetést viszont sokszor észre sem veszünk.
Nemcsak az számít, hány órát töltöttünk valamivel. Az is fontos, hogy mi választottuk-e, képesek voltunk-e abbahagyni, és hogyan éreztük magunkat utána.
Lehet, hogy nem is a játék miatt van bűntudatunk
A játék után érzett kellemetlen érzés talán nem is magáról a videojátékról szól.
Inkább attól félünk, hogy nem voltunk elég hasznosak. Nem dolgoztunk, nem fejlődtünk, nem hoztunk létre semmit. Egyszerűen csak jól éreztük magunkat, és valahol megtanultuk, hogy ez önmagában kevés.
Pedig nem kell minden szabad percünket igazolni.
Ha egy játék után nyugodtabbak vagyunk, nevettünk a barátainkkal, vagy néhány órára sikerült elengednünk a napi feszültséget, akkor az az idő nem feltétlenül veszett el.
Lehet, hogy pontosan erre volt szükségünk.
A valódi kérdés nem az, hogy szabad-e három órát játszani.
Hanem az, hogy miért érezzük úgy, hogy a pihenéshez még mindig engedélyt kell kérnünk saját magunktól.
About the Author
