Száz játék vár ránk, mégis ugyanazt indítjuk el
Ott a Steam-könyvtár, benne évek alatt összeszedett játékokkal. Némelyiket akciósan vettük, másokat ajándékba kaptuk, akad köztük olyan is, amelyről már azt sem tudjuk, miért került egyáltalán a listára.
Mellette a Game Pass. Már a kezdőlapon annyi borító sorakozik, hogy az ember pár perc alatt elveszíti a fonalat.
Ez érdekes lehet. Arról sok jót hallottunk. A következőt már korábban letöltöttük, csak sosem indítottuk el.
Aztán mégis bezárjuk az egészet.
Indul a tegnapi játék.
Nem azért, mert biztosan az a legjobb. Nem is azért, mert az újak ne érdekelnének. Egyszerűen már ismerjük, nem kell körbejárni, megtanulni, megszokni. Öt perc múlva már játszunk, nem egy újabb menüt olvasunk.
A választás néha csak elveszi az időt
Régebben egy új játék könnyebben kapta meg a figyelmünket. Ha megvettük, többnyire játszottunk is vele, mert nem állt mögötte rögtön húsz másik cím, amely ugyanúgy integetett a háttérből.
Ma már inkább az a furcsa, ha nincs miből választani.
Egy hosszú nap végén azonban a bőség nem mindig előny. Megnyitjuk az egyik adatlapot, belenézünk egy előzetesbe, aztán eszünkbe jut, hogy a másik játék talán jobban illene az estéhez. Mire eldöntjük, melyik legyen, eltelt tíz perc.
Vagy húsz.
A végén könnyebb elindítani valamit, amihez nem kell újabb döntés. A Counter-Strike 2-t, a Minecraftot, a GTA V-öt, egy régi szerepjátékot, bármit, amit már úgy kezelünk, mint egy kitaposott útvonalat.
Egy új játék eleinte munkát kér
Az első órák sokszor nem is a játékról szólnak, hanem a betanulásról. Melyik gomb mit csinál, hol van a térkép, mire jó az a háromféle valuta, miért villog ennyi ikon egyszerre.
Van, aki ezt szereti. Jó érzés felfedezni egy új rendszert, lassan rájönni, hogyan működik minden.
Csak nem mindig van hozzá türelmünk.
Egy régi kedvencnél nincs bemutatkozás. Tudjuk, hol maradt a mentés, emlékszünk az irányításra, és azt is nagyjából fel tudjuk mérni, mennyi fér bele az estébe. Nem kell húsz perc után azon gondolkodni, hogy most kezdődött-e el végre a játék, vagy még mindig az oktatórészt nézzük.
Leülünk, elindítjuk, kész.
Máskor ennyi is elég.
Az új játék közben ott marad a listán, és egyre nehezebb visszatérni hozzá. Néhány hét múlva már az is elfelejtődik, hogy miért töltöttük le.
A Game Pass kényelmesebb lett, a türelmünk rövidebb
Az előfizetéses szolgáltatásokkal olyan játékokat is kipróbálhatunk, amelyekért külön valószínűleg nem fizettünk volna. Ez az egyik legjobb dolog bennük. Nem kell kritikákat bújni napokig, nem kell azon gondolkodni, megér-e egy cím húsz- vagy harmincezer forintot.
Letöltjük, elindítjuk, megnézzük.
Ha húsz perc után nem történik semmi érdekes, jöhet a következő.
Ez korábban is előfordult, csak most sokkal könnyebb továbblépni. Nem érezzük úgy, hogy elhamarkodott vásárlás volt, mert nincs külön vásárlás. Ott vár még száz másik lehetőség, közülük valamelyik biztosan gyorsabban megragad.
Közben néha éppen azokat a játékokat engedjük el túl hamar, amelyek lassabban nyílnak ki. Egy történet nem feltétlenül az első küldetésben mutatja meg magát, egy rendszer sem mindig öt perc alatt áll össze.
Persze az sem életszerű, hogy minden közepes kezdésnek három órát adjunk. Ennyi időnk egyszerűen nincs.
Így marad a gyors próba, a törlés, majd egy újabb letöltés. Pár nap múlva pedig megint ugyanaz a játék indul el, amelynél már pontosan tudjuk, hogy nem fogunk csalódni.
A könyvtárból könnyen lesz adósságlista
Akciósan megvett címek, ingyenes játékok, félbehagyott kampányok, régi telepítések. A lista közben észrevétlenül nő.
Egy darabig jó érzés ránézni. Ott van minden, amihez egyszer majd kedvünk támadhat.
Később viszont elkezdjük számon tartani, mivel nem haladtunk. Az egyik történetből már alig emlékszünk valamire. A másiknál újra kellene tanulni az irányítást. A harmadik hetek óta ott foglalja a helyet a gépen, de valahogy sosem kerül rá sor.
Az ember már nem azt látja, hogy mennyi minden közül választhat, hanem hogy mennyi mindent hagyott félbe.
Innen már csak egy lépés, hogy a játék is feladattá váljon. Befejezni a kampányt. Visszatérni a mentéshez. Pótolni azt, amiről mindenki beszélt fél éve.
A játék utáni bűntudat sokszor nem is abból fakad, hogy túl sok időt játszottunk, hanem abból, hogy közben végig úgy éreztük, valami mást kellett volna csinálnunk.
Vagy legalábbis egy másik játékkal haladni.
Néha nem a játékhoz térünk vissza
Egy többéves multiplayer cím már ritkán tud igazán meglepni. Ismerjük a pályákat, a játékmódokat, a bosszantó hibákat, talán még azt is, ki fog elkésni az esti közös játékból.
Mégis mindenki belép.
Nem feltétlenül azért, mert továbbra is lenyűgöző maga a játék. Ott vannak a barátok, a megszokott beszélgetések, a régi poénok, az a néhány óra, amely évek alatt közös rutinná vált.
Egy új megjelenés ilyenkor nemcsak egy régi címmel versenyez. Egy komplett esti szokással kellene helyet cserélnie.
Ez nem szokott gyorsan menni.
Sokszor már az is elég indok a visszatérésre, hogy tudjuk, ki lesz online. A pálya közben lehet ugyanaz, a meccs hasonló, mégis más lesz az este attól, hogy megint összegyűlik ugyanaz a társaság.
Az ilyen játékot nem könnyű lecserélni egy pusztán jobb játékra.
Nem fogjuk behozni a lemaradást
A rengeteg megjelenő játék mellett könnyű úgy érezni, hogy folyton késésben vagyunk. Mire elkezdenénk valamit, már mindenki a következő nagy címről beszél.
Néhány játék így kimarad. Másokat félbehagyunk. Olyan is lesz, amelyet évekig kerülgetünk a könyvtárban, aztán egyszer csak már nem is érdekel.
Ezzel nehéz megbékélni, főleg ha minden akció azt sugallja, hogy most kell megvenni, különben lemaradunk róla. Megvesszük, aztán nem a játékról maradunk le hanem arról a pillanatról, amikor még valóban kedvünk lett volna hozzá.
A könyvtár ettől még tovább nő.
Mi pedig este megint végiggörgetjük az egészet, megállunk néhány borítónál, talán még el is indítunk egy letöltést.
Utána visszamegyünk ahhoz, ami már tegnap is működött.
